Az Ünnepi Könyvhét budapesti, Vörösmarty téri központi színpadán Miszlivetz Ferenccel, a Maradok civil szerzőjével Verebes István beszélgetett. Szép számú érdeklődő előtt ez volt a kötet hivatalos bemutatója.
Verebes István első kérdése logikusan következett a kötetbe szerkesztett, Miszlivetz Ferenccel készült interjúk tematikájából, az esszék gondolatvilágából. Egy ennyire ismert, a rendszerváltoztatás idején központi szerepet játszó személyiségből miért is nem lett politikus? A szerző válaszában vázolja azt a folyamatot, amely a nyolcvanas évek ellenzéki, alternatív mozgalmaiból indult, Gorbacsovon, Csernobilon át jutott el a rendszerváltoztatásig. Kötetének címe, a Maradok civil nem véletlen, hiszen a civil társadalom, a hálózatosodás erősítése, a Szabad Kezdeményezések Hálózatának létrehozása volt a kezdet, és Miszlivetz számára a pártosodás, a pártok létrejötte volt bizonyos értelemben a „vég”. Legalábbis, ami politika közeli pályafutását illeti. Utolsó megmozdulásként még megírja a Kossuth Klubban Konrád György közreműködésével megszervezett a Szűcs Jenő-emlékesten történteket 1988 decemberében, majd 89 januárjában elmegy külföldre ösztöndíjasnak. Első és utolsó publikációja ez volt a Fidesz Értesítőben.
A párttagság nem a világod, az individuumban hiszel, mondja Verebes István, és Miszlivetz Ferenc rábólint egy félmosollyal. Nagyon régi ellentmondás feszül a vertikális és a horizontális együttműködés között, mondja. Magyarországon is volt egy olyan időszak, amikor nem azt nézték, hogy lehet valaki helyettes-államtitkár, hanem, hogy kis körökben hogyan lehet az országot építeni, előrébb juttatni.
Verebes arra kíváncsi, mi volt az utolsó kutatás, amelyen Miszlivetz Ferenc dolgozott. Az első az utolsó egyben, mondja a szociológus, társadalomtudós, hiszen a 80-as évek elején szembesült azzal, hogy elpusztulhat a világ. Londonban megnézte a The Day After című filmet, és ez nagy hatással volt rá. A témával (nukleáris fenyegetettség, atomháború) aztán a szociológiai intézetben foglalkozott. Majd rendkívüli szerencsével, talán a „jó isten a kisujját nyújtotta”, mondja, a Sussexi Egyetem következett ösztöndíjjal. 84 és 88 között publikált a témában, az erőszakról, a fegyverkezési versenyről. Majd kitört a béke, mondja. Aztán mi történt tavaly, harminc év elteltével, kérdezi. Erről kezdett írni egy könyvet, Szankcionált jövő: Háború és béke fejezetei a 21. században címmel.
Talán Putyinnak kellene elküldeni a könyvet, véli Verebes. Miszlivetz Ferenc szerint lassan elindulhat egy ellenmozgás, akár az Európai Unióban is. Harminchárom elpazarolt év alatt, amit nem csinált meg az Unió, azt egy csapással nem tudja jóvátenni, de nem lehetetlen, hogy a világnak ez a része megerősödjön. Ha nem erősödik meg: bajban vagyunk, mondja.
A kőszegi három évtizedről így beszél: mindig felfedezek valami újat, említi, az egész egy sűrítmény, egy vers, amit a történelem állandóan továbbír. Egy műemléképület homlokzata, egy szép utcarészlet, a táj. A kőszegi intézetről, az iASK-ről beszél, s azt mondja: eredetileg Bruges és Oxford sem volt nagy, mégis milyen sokra vitte mindkettő. Verebes Istvánnak arra kérdésére, hogyan alakul majd az utódlás, mosolyogva körbemutat a közönség azon részére, ahol kollégái ülnek. Majd ők folytatják, mondja.