Budapesten rendezték meg a Kutató Gyerekek Tudmányos Konferenciája országos döntőjét. A harmadiktól nyolcadik évfolyamig felmenő rendszerben életre hívott rendezvény zsűrijébe intézetünk kutatóját is meghívták. Z. Karvalics László számos tanulmányában foglalkozott az iskolások műveltségével. Vallja, a kicsiket be kell vonni programokba, hogy minél előbb ismereteket kapjanak a tudomány világáról, jártasságot szerezve egy-egy szakterület működéséről. Kutatónk beszámolóját tesszük közzé az eseményről:
A dzsungáriai törpehörcsögtől a házilagos fénysebesség-és gravitációs gyorsulásmérésig
Amerikai filmekben gyakran látunk kis tudóspalántákat, akik kísérleti eredményeket, általuk konstruált szerkezeteket és posztereket mutatnak be komolyan bólogató felnőttek előtt.
Kevesen tudják, hogy Magyarországon is nagy hagyománya van mindennek: igaz, nem központi, minden hazai iskolát megmozgató esemény ez, hanem egy sajátos kezdeményezésből nyomán életre kelt tehetséggondozó hálózaté. A KGYTK, a Kutató Gyerekek Tudományos Konferenciája ugyanis a „zalabéri akciókutatásként” elhíresült pedagógiai programból nőtt ki, Zsolnai József[1] és Kiss Albert erőfeszítéseinek köszönhetően. A veszprémi professzor (Zsolnai akkor a Pannon Egyetem elődjén létrehozott Pedagógiai Kutatóintézet igazgatója és tudományos főmunkatársa volt) és a kis zalai település tanár-igazgatója nemcsak hittek abban, hogy az általános iskolai korosztály tudományra tanítása lehetséges és pedagógiailag szükséges is, hanem az 1998-ban elindított, s voltaképp mai napig tartó kísérlet meggyőző eredményeivel mindezt be is bizonyították.[2]
S nemcsak arról van szó, hogy a tudományos gondolkodás és kutatás szabályaival való megismerkedés lehet érdeklődés és öröm forrása már 10 éves korban is, vagy hogy az általános tanulási készség, a személyiség, a szókincs, a fellépés magabiztossága fejlődik. Kiemelkedő értéke van annak is, hogy egy fontos műveltségkomponens nem „marad ki” a korosztály, vagy annak leghátrányosabb helyzetből induló tagjainak az életéből. Emiatt számukra a felzárkózás, a mobilitás, a beilleszkedés nagyobb esélye nyílik meg az oktatási rendszer későbbi pontjaira és a munkaerőpiacra való belépéskor. A tehetséggondozás így már nem (csak) azt jelenti, hogy mindössze a kiválasztott kevesek járhatnak ezen az úton, hanem hogy valamennyi gyermekben potenciális tehetséget és tudástermelő szövetségest látunk[3].
Jómagam régóta próbálom népszerűsíteni azt a gondolatot, hogy mindezeken felül a tudományművelés szabályainak megismerésére, tudományos problémaközösségek alkotó részeseként való létezésre nemcsak egyetemes emberi jogként kell tekinteni, hanem a hol állampolgári, hol közösségi tudománynak fordított Citizen Science kultúra következő lépcsőfokaként[4]. Miközben ugyanis a tudomány alrendszereiben dolgozók egy része bizonyos témák esetén valódi segítséget kaphat önkéntesek akár tíz-és százezreitől, a tudományoktatás értelme és funkciója is megváltozhat emiatt a jövőben az iskolákban. Nem egy tudományszak minimális ismerete lesz a legfontosabb célfüggvény, hanem a képesség megteremtése, hogy a diák aktív és cselekvő, felkészült partner lehessen valódi, élő kutatásokban. Emiatt fog tudást keresni és elsajátítani, úgy, hogy még a (helyi vagy globális jelentőségű) kutatási probléma kiválasztásában is meghatározó lehet az érdeklődése. S a tanár szerepe is felértékelődhet ezzel, mert kész tudáscsomagok kiszerelése helyett a diákhoz hasonlóan érdeklődő partner lehet a kutatások során, akire tananyagbifláztatás helyett a szükséges tudások átadásának és szervezésének feladata, illetve a hiányzó készségek megteremtése és a részvétel feltételeinek a biztosítása vár.
Aki nem hisz ebben a jövőképben, az kérjen engedélyt arra, hogy a következő évi diákverseny döntőjére beülhessen nézőként. Nagyjából olyasmit fog látni, mint a zsűritagok, a felkészítő tanárok, a szülők meg a gyerekek az idei eseményen.
Hogy például egy negyedikes kislány magyar és német nyelvű könyvek tucatjait és könyvoldalak ezreit olvassa át, hogy egy arisztokrata étkezési szokásaival kapcsolatos adalékokra bukkanjon. Szakértőkkel konzultál, helyszínekre utazik. Munkája egy BA egyetemi szakdolgozatként is beadható volna. Ötödikes társa úgy járult hozzá az ábrázolás és az alkotás közti átmenetek világának becserkészéséhez, hogy maga készített el egy professzionális illusztrációsorozatot.
Két hatodikos fiúcska bemutatta, hányféleképpen nyílik mód felhasználni a digitális kultúra eszközvilágát ahhoz, hogy érdekesen lehessen a Midway-i csatáról tanítani és tanulni, a lego-animációtól a 3D-s csatahajó-nyomtatáson és az ütközet Minecraftban megépített helyszínén át a mesterséges intelligencia-alkalmazásokig. Nem maradt el tőlük az a társuk sem, akinek a professzionális képszerkesztést kellett kitanulnia ahhoz, hogy az állati látás rejtelmeiben mélyedjen el.
Képzeljük magunk elé egy ötödikest, aki az édesapja segítségével megkonstruált eszközzel különböző földrajzi helyeken és eltérő magasságokban végzett gravitációs gyorsulásmérést, és az eredmények összehasonlításából vont le következtetéseket. Nyolcadikos „megfelelője” különböző módszerekkel mérte meg a fény sebességét, gondosan áttanulmányozva ennek tudománytörténetét.
És folytathatnánk még a sort, a fenntarthatósági szempontból különösen izgalmas témákkal (fák gyógyhatásai, a magaságyásos kertművelés előnyei), vagy történelmi emlékek és epizódok alapos búvárlásáról tanúskodó beszámolókkal – de inkább egy feltűnő vonatkozást emelek ki búcsúzóul.
Azon nem lepődhettünk meg, hogy aki lovagolni vagy motorozni szeret, örömmel keresett magának kutatási témát ebbe az irányba. De sok-sok példát láthattunk ennek fordítottjára is. Aki törpehörcsögök életét tanulmányozta, rajzolt és mesét szerzett hozzá. Aki gasztronómiai tárggyal foglalkozott, el is készített néhány ételt. Aki animációs etűdöt rakott össze, zenét is komponált hozzá. Aki kertművelésről írt, palántázott és növényt nevelt. Témájától elindulva tett lépést egy sokoldalúbb érdeklődés és egy sokoldalúbban fejlett, kreatív személyiség irányába.
[1]ZSOLNAI József (1935-2011) a hazai kísérleti pedagógia egyik legnagyobb alakja. A programról elsőként itt számolt be: Kutatói utánpótlás már Tízéves kortól Magyar Tudomány 2004/2.
http://www.matud.iif.hu/04feb/015.html . A KGYTK „ügyét” a halála évében alakult KGYTK Tehetségsegítő Tanács viszi tovább, amelynek alapítói között, mai napig aktív támogatást nyújtva, ott találjuk szintén pedagógus nejét, Dr. Zsolnai Józsefné dr. Mátyási Máriát. Zsolnairól ld. Fűzfa Balázs: A remény pedagógiája. Interjúkötet. Szombathely, 1989.
[2] A KGYTK történetéről, életéről, tapasztalatairól, a versenykiírásokról és a korábbi évek versenyeiről itt lehet tájékozódni: https://kgytk-zalaber.hu/ . Kiss Albert számos könyvben összegezte a pedagógiai program mérések sorával hitelesített eredményeit. Itt érhető el a program fél évente megjelenő ÉSZ (Ékes Szilánkok) címet viselő online folyóirata is.
[3] Z. Karvalics László: Tehetséggondozás? Tehetségteremtés! A nevezéktan és a tudáskormányzás üzenete In: Fejezetek az információ- és tudásmenedzsment aktuális kérdéseiből Infota, 2017 49-68.
[4] Legújabban ld. Z. Karvalics László: A tudományművelés és a tudományokban való jártasság, mint emberi jog. Egy arkhimédészi pont azonosítása Acta Humana 2019/3:119-135. https://folyoirat.ludovika.hu/index.php/actahumana/article/view/970/315 és Z. Karvalics László: Kognitív inasok a kollektív kaptárban. Tudomány és iskola új szövetsége felé. Korunk, 2021/2 56-64. https://epa.oszk.hu/00400/00458/00675/pdf/EPA00458_korunk_2021_02_056-064.pdf