Csak néhány napja volt, múlt kedden. Beély Fidélről írtam éppen, aki bencés igazgató volt Kőszegen, s akire, ahogyan olyan sok más kitűnő irodalmárra, költőre, tudósra, vagy éppen szenzációs-botrányos figurára, Te hívtad fel a figyelmemet. Szerette olvasni a reformkori újságíró-íróhíresség, Nagy Ignác szövegeit, a legvitatottabb regényét, a Magyar titkokat kiemelkedő műnek tartotta. Talányosnak tűnt, mit találhatott egy Beély-féle komoly intellektus vonzónak, értékesnek az 1840-es évek slágerregényében? Gondoltam, Péter most már kijön végre a kórházból, majd megbeszéljük a rejtélyt, ahogyan tettük többször is az elmúlt években, amióta együtt dolgoztunk a Beszélő Házakon. Elmegyünk együtt Pannonhalmára, megnézzük a Beély-hagyatékot.
És akkor jött a hír, hogy nem tudtál győzni a hetek óta tartó küzdelemben. Mit lehet ilyenkor írni? Minden szó üresnek, súlytalannak, feleslegesnek tűnik. Felfoghatatlan és elfogadhatatlan, még annyi tervünk volt! Azt mondtad, írjunk közösen a történelmi regényről, amihez persze Te értettél, a kitűnő disszertációdban ezt bebizonyítottad, én csak kíváncsiskodtam, de vártam, hogy tanuljak Tőled. Kőszeg jó terep az efféle vizsgálódáshoz. Írtunk közösen néhány rövid esszét, persze a Te ötleteid alapján. A véredben volt a város, ahogyan a régió kultúrtörténete, irodalma is. Állandóan járt az eszed, pattogtak a javaslataid, mit kellene megcsinálni. Nagyon sok felvetés terv maradt, most hálás lehetek, hogy jó néhány írót, irodalmárt, vagy irodalmi celebet szóra bírtunk, beszéltettünk, megírtuk a történetüket. A közös munkák bevésődtek az emlékezetembe, jó volt Veled dolgozni, mert könnyedén, élénken és humorosan reagáltál a legtöbb élethelyzetre, fogékony voltál a komoly dolgokra, de idegen volt Tőled bármiféle színpadiasság, terhes drámaiság vagy giccs. Bizonyos dolgokat csak Veled tudtam megbeszélni, mert okos voltál és nyitott, túl tudtál lépni diszciplináris kötöttségeken, szakmai előítéleteken. Szelíd humorral beszéltél azokról, akikről írtunk, elnézően kezelted a botlásaikat, hibáikat, sőt a bűneiket is, megértő voltál, mint egy pszichológus, jó emberismerő. És különösen azért volt jó dolgozni Veled, mert fél szavakból is megértetted, mire gondolok, hasonlított az ízlésünk és az értékítéletünk. Nem is munka volt ez, hanem közös játék!
Írtunk Kőszegi Imre tanácsköztársaságban játszódó ifjúsági regényéről, a Diákszázad becsületéről. Te értelmeztél, én kiegészítettem, a kezed alá dolgoztam. Jól működött az irodalom-társadalomtörténet szövetség, párbeszédbe állítottuk a két tudományt, jó mulatság volt. Javaslatodra megírtuk Torkos László történetét, akit közel százévesen fedezett fel szülővárosa, s akinek némi túlzással a legnagyobb érdeme volt, hogy kezet fogott Arany Jánossal. Bő nyolc évtizeden keresztül a magyar irodalom része volt, gyerekként hallott Petőfiről, de tanúja volt Madách és Ady sikereinek is. Megírtuk a kitűnő-legendás apátplébános, Székely László, és a szépséges nádorné, a murányi Vénusz Kőszegen töltött idejének históriáját.
A közös szövegek mellett persze ott vannak a Te kitűnő írásaid, az első kötet, a Kőszegi történetek élén Ottlik-olvasatod, mit is jelentett az írónak a három év a katonaiskolában, amely „nem telt el, hanem van”. Nagyobb ívű esszéd a gimnázium rendkívüli tanáregyéniségeiről, akik egyben költők, írók, alkotó emberek voltak, építői annak a különös-rejtélyes valaminek, amit jobb szó híján kőszegiségnek, helyi identitásnak neveztünk – kiváló összegzés.
Péter, Te is a formálója voltál ennek a csodának. A te életed sem telt el, hanem van.
Mátay Mónika
történész, az iASK kutatója
Kőszeg, 2023. március 13.
